Alfred Rosenberg:

 Zsidókérdés – világprobléma

Előszó

Az európai zsidókérdés megoldásának végső módozatai még olyanok előtt is ismeretlenek, akik egyébként a napi politika síkján szívesen foglalkoznak a zsidókérdéssel, sőt gyak­ran a zsidókérdés szakértőinek tüntetik fel magukat. Ma már mindannyian tudjuk, hogy a zsidókérdést nemcsak Németor­szágban, Olaszországban, vagy Magyarországon, de egész Eu­rópában véglegesen meg kell oldani. A végső megoldás módját azonban kevesen ismerik és gyakran azt gondolják, hogy egy­-két erősebb-gyengébb rendelettel, törvénnyel már ki is merült a kérdésnek és a kísérő problémáknak az a tömege, ami már majd kétezer esztendő óta izgatja Európa népeit.

Legyünk tisztában ennek a kérdésnek roppant jelentőségével és végre valahára ismerjük el, hogy a zsidóság minden más fajtáját felülmúló szívósságát és csökönyös hatalomvá­gyát csak az összes európai nemzetek közős összefogása és őszinte elhatározása törheti meg.

Rosenberg Alfréd a zsidóság terveinek, céljainak és mun­kájának legalaposabb ismerője, mint a Frankfurtban székelő Zsidókérdést Kutató Intézet vezetője sok nagy munkája mel­lett ebben a kis füzetben rámutat a palesztinai zsidó államala­pítási terv igazi hátterére és megcáfolhatatlan érvekkel bizo­nyítja a világ zsidókérdésének minden nemzetre és fajtára ha­lálos tevékenységét.

Rosenberg Alfréd, mint a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt egyik vezetője ebben az írásában nemcsak a maga, hanem a hivatalos német felfogást is ismerteti olvasóival. És ez a tény adja meg ennek a kis füzetnek igazi jelentőségét...

1942. október hó.

Fiala Ferenc

A jelenlegi háború minden idők egyik legnagyobb kiter­jedésű világküzdelme, Kimenetele nemcsak az európai, de az Európán kívül élő nemzetek sorsát is évszázadokra határozza meg.

A kezdetben még kialakulatlan arcvonalak a külső erők dinamizmusától hajtva másfél esztendő alatt félreérthetetlen irányba fejlődtek. A szemben álló felek nagyjából az 1914. éviek, bár néhány állam új állást vett ebben a harcban, hogy jövője biztosítása érdekében ott hatoljon, ahol azt nemzeti érdeke megköveteli. - A helyzet jellemzéséül a következő jel­képre utalok. Douaumont - Verdun egyik legforróbb küz­delmeket átélt erődje - előtt hatalmas, tíz méter magas és harminc méter széles fehér kőfal áll. A fal közepén zsidó be­tűk alatt ez a szöveg olvasható: „A világ zsidói azoknak a zsidóknak az emlékére, akik az egyesült hatalmak oldalán vé­reztek hazákért.” Ennek az emlékműnek a felirata a zsidóság győzelmi mámorának a jelképe, de bizonyítéka annak is, hogy némely győzelemben a zsidóság mennyire félreismerte a vi­lágpolitikai helyzetet. Mert mind, valahányszor a múltban egy nép odáig süllyedt, hogy a zsidó pénz már majdnem hatal­mába kerítette, a győzelmi mámorától ittas zsidóság olyan kérkedő hencegésbe kezdett, amely az alapjában teljesen buta zsidó felfuvalkodottság igazi arcát felfedte és már egyedül ezzel is felidézte az ilyen fordított népi, ill. faji rétegeződés ellen támadó erkölcsi és politikai ellenállást.

1919-ben azonban tulajdonképpen mégis igaza volt a zsi­dóságnak, mikor ezt a szemtelen feliratot elkészíttette, hiszen már 1914-ben befejezett tény volt a zsidó-brit nagytöke bekerítő háborúja azok ellen az államok ellen, amelyek múltjuk a vér és jelleme alapján ösztönösen, vagy öntudatlanul tilta­koztak a zsidó - pénz uralmának ilyen megnyilvánulása ellen. Az egykor Herzl Theodor által alapított s a világháborúban naggyá lett cionista mozgalom volt az élcsapata a nyílt fel­lépéstől itt-ott húzódó zsidó pénzarisztokráciáknak. És ez a mozgalom valóban-úgy dolgozott, ahogy azt alapítója kívánta. Ennek a Herzl Theodornak naplójában megtaláljuk azt a tör­ténelmi emlékiratot is, amelyet Herzl a világ zsidóságának ne­vében küldött lord Lansdowne-hoz és amelyben a világ zsidó­sága Nagy-Britannia támogatójául kínálja fel magát.

Ebben az emlékiratban Herzl kijelenti, hogy - keveset számítva - mintegy tízmillió zsidó él a világon. Ezek termé­szetesen nem állhatnak mindenütt nyíltan az angol lobogó alá, de mindannyian szíveikbe zárnák Angliát, ha nagy cselekede­te által (a zsidó állam megalapítása) az egész zsidóság véd­ura lenne. Egy csapásra - írja szó szerint Herzl - tízmillió olyan titkos és hűséges alattvalót kapna Anglia, akik szer­te e világon minden elképzelhető hivatási ágban dolgoznak. Tűt és cérnát árulnak Kelet igen sok kis falujában, ott van­nak a világ nagykereskedelmében is, az iparban és a börzén is, vannak közöttük tudósok; művészek, újságírók és minden más foglalkozást űzők. És ezek egyetlen adott jelre mind an­nak a nagylelkű nemzetnek a szolgálatára állanak majd, amelyik megvalósította az oly régóta vágyott kívánságot. Anglia tízmillió ügynököt kap, amelyek mindegyike nagyságot és befolyást jelent. Bárcsak megértené Anglia milyen értéket jelent számára, ha megnyeri a zsidó nép hajlandó­ságát!.

A börze és a zsidó pénzarisztokrácia egyesülésének eb­ben a szellemében alakult ki aztán a világháború előtti év­tizedek politikája. Az is bizonyos azonban; hogy nem egy politikai kérdés maradt megoldatlan, hogy egyik másik nép ab­ban a tévhitben élt, mintha népi sajátosságát és politikai szabadságát csak az Angliával kötött szövetség kárétében tudná biztosítani. Bizonyos emellett az is, hogy egyes, valójában zsidóellenes népek 1914-1918-ig azért állottak az Entente oldalára, mert közvetlen szomszédaikban nagyobb ellenséget véltek felfedezni. Meggyőződésünk azonban, hogy ezek a né­pek egyre jobban be fogják látni, - ha ugyan már be nem látták -, hogy az 1919-es versaillesi és a többi páriskörnyéki béke rájuk sem hozott áldást, hanem inkább lassú el­vérzésüket eredményezte, hogy ezek a békék épp oly aljas művei voltak a zsidó pénzhatalmasságoknak, mint az a tere, amely nyolcvanmillió németet akart rabszolgává tenni, ami végeredményben semmi más, mint egy szörnyű merénylet Európa és annak történelme ellen.

Ma pedig amikor a zsidó pénzhatalmasságoknak sikerült mégegyszer több nemzetet saját céljaik szolgálatában Németország elleni háborúba rángatni, vissza kell emlékeznünk egyes tényekre, még akkor is, ha azok csak szembeötlő szim­bólumai egy, bizonyos történeti állapotnak. Angliában az egész zsidóság természetesen Anglia mellé állt Herzl Theo­dor álma az ú. n. Balfour deklaráció révén 1917. november 2-án teljesedésbe ment, mikor is Anglia a cionizmus vezére - Weizmann professzor - előtt vállalta hogy Palesztiná­ban zsidó hazát alapít és ígéretet tett, hogy ennek a „Zsidó államnak” a megalapítása nem .fogja veszélyeztetni a zsidó­ságnak a többi államokban már kivívott jogait. Az Egye­sült Államokban a pénzügyeket angol részről a Rothschildok tartották kézben és a zsidó világsajtó egyhangúlag szállt síkra a brit-zsidó pénzarisztokrácia győzelméért Franciaországban Clemenceau mellett Georges Mandel (eredetileg Roth­schild Jerobeam) működött, mint a Németország elleni gyűlölet állandó szítója és Clemaneau bizalmának teljes letéteményese. Ez a Mandel végül is 1939-ben Reynaud alatt bel­ügyminiszter lett és mint ilyen a legkíméletlenebbül üldözött minden népi szellemű és egy okosabb politika érdekében küzdő franciát.  A világháború alatt a francia pacifistákat is a zsidó Ignace ítélte el és amikor ez később meghalt, temetésekor úgy a francia kormány, mint a zsidóság mélységes köszönetüket nyilvánították, mert a francia békepártiak százait börtönözte be, vagy juttatta vérpadra ez a zsidó. Észak-Ameri­ka azért lépett be a háborúba, mert a zsidó Morgan és nagybankár társai elszakíthatatlan szálakkal voltak összefűzve az angol nagytökével, Wilson rendeletére minden zsidó és nem­zsidó bankot és pénzintézetet alárendeltek egy csupa zsidó pénzeszsákból álló társaságnak, amelynek vezetője a zsidó Baruch Bernát volt Ez a Baruch teljes ellenőrzést gyako­rolt az Egyesült Államok ipara felett és besúgói ott voltak az ú. n. szabad amerikaiak minden vállalkozásánál; vezér­karával a világzsidóság olyan hírszolgálati irodáját építette fel, amilyenre még nem volt példa. Ez után pedig Wilsont, aki állítólag a békét akarta és akit békeapostolként válasz­tottak meg, könyörtelenül előtérbe tolták. És amikor a fegy­verrel ás lőszerrel megrakott Luzitániát megtorpedózták, ak­kor felhangzott a harci kiáltás a német barbarizmus ellen és a pénz diktatúrájának fenntartása érdekében az amerikai né­pet harcba küldték Európába! - A versaillesi béketanácsko­zásra utazó Wilson elnök kíséretében nem kevesebb, mint 117 zsidó volt, és amikor a békekonferencia összeült, amelynek az élén az ú. n. hármak, vagy négyek tanácsa állott és amikor a tárgyalók a különböző nyelvek miatt nem értették meg egymást, akkor a zsidóság a tanácskozásokhoz a zsidó Man­toux tanárt csempészte be tolmácsnak, hogy az ő révén értesülhessen a tanácshozások legbizalmasabb dolgairól is. Hogy azután akár a párisi Mandel, akár a londoni Sasson, vagy a Wilson zsidók egyike adta tovább a tudósítást; nem fontos, sem is tudjuk, - tény azonban, hogy mindhárom tanács ve­zető zsidajai megegyeztek abban, hogy egy zsidónak tolmács­ként minden, még a legbizalmasabb tanácskozáson is jelen kell lennie.

Miközben pedig az egyik oldalon elkerülhetetlennek tar­tották a harcot, addig a másik oldalon álló Németország ezekkel a hatalmakkal szemben távolról sem volt kellőképpen felfegyverkezve. De épp ilyen természetes, hogy amíg az egész zsidóság Angliáért, New-Yorkért és Franciaországért izgult, addig a németországi zsidóság -, ha a kezdet kezdetén a hazafias fellángolás láttán tartózkodó is volt - az első politikai és katonai nehézségeket arra használta fel, hogy megkezdje a Német Birodalom elleni hazaáruló akciók első sorozatát. Szükségtelen bővebben emlékeztetnem arra az ezer és ezer esetre, amely még élénken él mindannyiunk emlékeze­tében: Lévy Pál és Cohn szociáldemokrata képviselők viselt dolgaira, a különleges bizalommal felruházott Rathenau Walther kaján szavaira (aki különben az amerikai zsidó Ba­ruchéhoz hasonló helyzetét a német nép legborzalmasabb ki­fosztására használta fel), arra a bárdolatlan káromlásra, amelyet az ú. n. régi zsidók támogatása mellett árasztott Német­országra egy keletgalíciai zsidó söpredék. Ezek a dolgok azonban mind elöregítették a németség ébredését és ráeszmél­tek a zsidó szellem igazi lényegére. Ellenálló erejük pedig a legátütőbb erővel a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt­ban érvényesült.

A dolgok ilyen állása mellett magától értetődik, hogy a németországi zsidóság minden erejével azt a politikát támo­gatta és védelmezte, amely a német népet évtizedekre szólóan arra ítélte, hogy minden munkájával rabszolgasorsban a zsi­dó és nemzsidó pénzhatalmasságok érdekeit szolgálja. Ebben az időben lehetséges volt még egy olyan cikk megjelenése is, (az egyik frankfurti zsidó újságban), amely az 1921-ben ös­szeült washingtoni konferencia alkalmából azt írhatta, hogy ez a kongresszus készíti elő az angolszászok világuralmát s ennek mi, németek csak örülhetünk! Amilyen félreérthetet­lenül és szemtelenül fogalmazta meg annak idején Herzl Theodor lord Landsdownehoz intézett memorandumát, épp­oly szemtelen nyílsággal magasztalta a német nyilvánosság előtt az akkor legnagyobb zsidó lap az angolszász-zsidó vi­lághatalmat, mint amely majd irányítja az egész nagynémet birodalom sorsát is.

Ezt mi láttuk, átéltük és megismertük. De képtelenek vol­tunk elhinni, hogy a német történelem valaha is a piszoknak, az erkölcsi és politikai süllyedésnek ilyen mélypontjára juthasson; ez az egyre erősödő felismerés állította aztán fokozato­san a küzdőtérre a jellemes férfiakat, nőket és a német ifjúsá­got, tudva, hogy ez a zsidó uralom csak addig tarthat, ameddig ellene nem fordul egy bátor és a pénz befolyásától függet­len energia. Ezt a harcot mi, más politikai összeütközések és harcok mellett tizennégy esztendeig álltuk s minden alkal­mat megragadtunk és kihasználtunk, hogy a korrupciónak ezt a piszoktanyáját kitakarítsuk a zsidóság látszólag megingathatatlan lépését néhány nap alatt megdöntsük és hogy majd­nem egy évszázadig tartó zsidó befolyás után a német nép sorsának intézője a birodalomban ismét maga a német nép legyen! Ezt 1933-ban elértük! A nürnbergi törvények világ­történelmileg is forradalmi jelentőségűek és a nemzetiszo­cializmus feladata őrködni azon, hogy 1918. november 9-e so­ha többé vissza ne térjen Németországba, és soha többé; akár csak hasonló zsidó uralom be ne rendezkedjék a birodalom­ban. Nem szabad megtörténnie annak hogy - amint azt Herzl jövendölte - német földön egy idegen hatalom ”hűséges alattvalói” mint „német állampolgárok” éljenek és hír­szerzői, zsidó kémei legyenek idegen céloknak, mégkevésbbé, hogy még egyszer valaha olyan szemtelen emléket állíthassa­nak fel, mint amilyen Douaumontban áll! Eléggé megedződ­tünk a harcban, hogy minden ellágyulás nélkül folytassuk a már egyszer próbát állt harcos politikánkat.

Ha az elején azt írtam, hogy a kis nemzetek egy része Anglia, Franciaország, és az Egyesült Államok oldalán vélte nemzeti szabadságát elérni, úgy ez kezdetben valóban ilyennek is tűnt fel. De, 1919 nem hozott békét az európai kontinensnek, meggyőződésünk szerint egyenesen arra törekedtek, hogy az európai szárazföldet minél jobban atomizálják. A nagy cél olyan erőelosztás megteremtése volt, amely adott pillanatban kellő nyomatékkal tudjon fellépni az ellen az ál­lamcsoport ellen, amely bizonyos ellenállást akar kifejteni a páriskörnyéki békeszerződésekkel szemben. Ami pedig a lát­szólag felszabadított államokban lévő zsidóuralmat illeti, ar­ról a húsz éves európai politika áttekintése után megálla­píthatjuk, hogy ezt a mozgalmat, mely a zsidók kényszer ­emancipációjával a balkán államokban kb. 90 éve kezdődött, könyörtelenül tovább folytatták. Mikor például a XIX. században Románia „szabad hercegség” lett, akkor a liberális ál­lamférfiak, élükön az angol zsidó lord Beakosfield-del (Di­sraeli) arra kényszerítették ezt az államot, hogy minden pálinkás vagy más zsidajának teljes jogú állampolgárságot ad­jon. Maga az Alliance Israelite Universelle hozta később nagy büszkeséggel nyilvánosságra a berlini konferencián szereplő képviselőinek ezirányú levelezését. Ezekből a levelekből kide­rült, hogy az Alliance megbízottjai úgy Disraelivel, mint a német zsidó Bleichröder Bankárral beható tárgyalásokat foly­tattak a látszólag felszabadított Balkán államok kizsákmá­nyolására vonatkozólag.

Ezekben az évtizedekben több világosan látó román, köztük egy nagyobb csoport képviselő emlékirattal fordult az akkori államok liberális kormányaihoz, melyben előre megjövendölték ennek a lépésnek gazdasági és politikai következ­ményeit, amelyek később sajnos be is következtek.

Hasonló folyamaton esett át Német-Ausztria is, amely­nek lakossága ösztönösen védekezett a trón, az oltár és a zsi­dóság szövetsége ellen. 1919 után Ausztriának is végig kel­lett mennie a korrupciónak ezen a piszkos útján, ami ellen mi Németországban tizennégy esztendeig küzdöttünk. Magá­tól értetődik, hogy az ú. n. győztes államoknak is drágán kellett megfizetniök a zsidóság segítségét. A fontosabb zsidó gócok Angliában is erőre kaptak és azoknak a miniszterek, akik valóban angol érdekek szolgálatában állottak, mind­untalan meg kellett bukniok a közvetve zsidó érdekeket szol­gáló politikusok miatt. Németországnak azonban zsidó pénz­arisztokráciája és zsidó sajtója mellett még a nemzetközi nagy zsidó kizsákmányolási politika költségeit is viselnie kellett. arisztokráciája és zsidó sajtója mellett még a nemzetközi nagy zsidó kizsákmányolási politika költségeit is viselnie kellett.

Ha ma Londonból, vagy New-Yorkból ismét a szabadság és a humanitás agyoncsépelt frázisait halljuk, akkor az aláb­bi döntő mozzanatra hívom fel a figyelmet. Wilson nem mint magánszemély, hanem mint az Amerikai Egyesült Államok elnöke hirdette meg a maga 14 pontját: Ez a 14 pont volt az alapja az 1918. évi fegyverszüneti egyezménynek, miután négy hétig tárgyaltak róla. Az alappontokat az Entente épp­úgy elfogadta, mint Németország. Ezt a 14 pontot később mind Páris, mind London egyszerűen megtagadta, szisztema­tikusan elárulta. Az Egyesült Államok elnöke nem tartotta be hivatali szavát és mag német nép szemében, mint szó­szegő szerepel. Az Egyesült. Államoknak húsz évi idejük volt arra, hogy jóvá tegyék volt elnökük bűnét, illetve, hogy a demokrácia szószegését kikorrigálják. Valójában azonban épp az Egyesült Államok állottak a német nép kizsákmányolóinak élére. Amit mi harci éveink alatt Dawes jóvátételnek, vagy Young egyezménynek neveztünk, az tulajdonképpen az angol demokrácia és a Rothschild köztársaság bajonettjeire tá­maszkodó kizsákmányolási politika volt arra; hogy Németországot bizonytalan évtizedekre a többi államok munkarabszol­gájává tegyék. Gúnyosan mondotta ebben az időben az egyik amerikai szenátor, hogy Németországban az asszonyokat is az ekék elé lehet fogni. A német jóvátételi pénzekkel sok vi­rágzó várost, óriási ipartelepeket építettek Franciaország­ban: ezekkel alapítottak angol gyárakat, ezek a pénzek foly­dogáltak kamatként vissza New-Yorkba és úgy látszott hogy ez a pénzfolyam minden időkre biztos, gond- és munkanél­küli, kényelmes és örökké tartó pénzforrása lesz az Egyesült Államok minden bankárjának.

Ez az a szabadság, amelyet Roosevelt, mint, Wilson méltó utóda annyit emleget. Hogy Roosevelt igazi lényére rávilá­gítsunk, meg kell említeni, hogy legutóbbi tárgyalásai során egyetlen egy esetben sem tudta nélkülözni zsidó tanács­adóit és a döntő kérdéseknél kizárólag rájuk hallgatott. Már 1933-ban a zsidók emlékérmet verettek Roosevelt tiszteletére. Az érem egyik oldalán Roosevelt feje, a másik oldalon pedig, mintegy jelzéséül annak, miért is kell neki küzdenie, a hat­ágú zsidó csillag volt. Roosevelt kötelességéhez híven állan­dóan zsidó tanácsadókkal veszi magát körül: Ezek közé tartozik a bécsi Frankfurter Félix zsidó professzor, aki a zsidó ügyvédik utánpótlási ügyeinek a kurátora, ő gondoskodik ar­ról, hogy ezek a zsidók az Egyesüli Államok minden fontosabb hivatalába bejussanak. Ma ő a legfelsőbb szövetségi bí­ró, közeli barátja az elnöknek Rosenmann Sámuel, a new-­yorki legfelsőbb bíróság tagja, továbbá a jelenleg pénzügy­miniszter: Henry Morgenthau, az USA törökországi volt nagykövetének a fia. Ehhez a Morgenthauhoz intézett nemré­giben rádiótelegrammot a szaloniki B'nai-B'rith zsidó szabadkőműves nagypáholy. A sürgönyben a páholy megköszöni nagy testvérének, Morgenthaunak azt amit a világ zsidóságáért, illetve a görög zsidókert tett. Ha az ember Roosevelt beszédeit olvassa, akkor fejcsóválva állapítja meg a beszéd kultúrálatlanságát és annak belső következetlenségeit. Rögtön megértjük azonban e beszédek legalacsonyabb rendűségét, ha tudjuk, hogy ezeket a beszédeket a demokrata párt propagandafőnöke: a zsidó Charles Michelsohn írja. - És ezzel a zsidó konzorciummal és munkatársaival -, akiket név szerint felsorolni órák kellenének - kezdte meg Roosevelt az úgy­nevezett szociális újítások bevezetését. Az Egyesült Államok népe több mint húszmillió dollárt adott ezekre a kísérletezé­sekre. És Amerikában, a világnak egyik nyersanyagokban szinte kimeríthetetlen részében ma mégis tízmillió munkanél­küli ődöng az utcákon. Egy bizonyítékkal több, hogy micsoda őrültség szociális reformokat olyan faj fiaival végrehajtani, mely faj lényegében egyetlen csepp szociális érzék sincs, de annál több a népek kiuzsorázására való hajlam.

Az amerikai elnök, aki elődjének, Wilson elnöknek babér­jait óhajtja felfrissíteni, nemrégiben Hollywoodban – ebben a rettenetesen nagy giccs filmvárosban járt. A filmesek gyű­lésén tartott felszólalásában kijelentette, hogy az amerikai szabadságideált az amerikai film közelítette meg a legjobban. Roosevelt bizonyára tudta, hogy miért pont a mai időkben hangsúlyozta ki ennyire az amerikai film jelentőségét. Egyszerűen azért, mert az amerikai filmgyártás száz-százalékig zsidó kézben van: Marcus Loew, Adolph Zukor, Samuel Goldwin, Carl Laemmle, Louis Zelnick, Louis Mayer, Wiliam Fox stb. Minden filmprodukciót ezek az emberek csinálnak, - s - így ténylegesen egyáltalában nem beszélhetünk amerikai, ha­nem csak zsidó filmről Ha ezt a tényt a maga őszinte való­ságában vizsgáljuk, akkor meg kell állapítanunk, hogy azok a férfiak, akik valamikor vérük hullásával végezték a hód­ítás pionír munkáját, ma csak csendes szemlélői lehetnének olyan dolgoknak ami ellen valamikor minden erejükkel küz­döttek. Mert azt állítani, hogy a régi amerikai szabadság pionírjai ugyanazért a szabadságért harcoltak, amit ma az ízléstelen amerikai filmvállalatok jelentenek, ez - enyhén szólva - az elképzelhető legocsmányabb halottgyalázás És hogy ezt pont az amerikai köztársaság elnöke mondja ez olyan szimbólum, amít a világ népei sohasem felejthetnek el.

Ha mi, németek az amerikai filmekkel kapcsolatos viszonyunkat vizsgáljuk, akkor az amerikai szabadság eszmé­nek ezzel a „megnyilatkozásával” szemben a következőket mondhatjuk: sok amerikai filmet, amennyiben azokban valóban amerikai színészek játszottak, megmosolyogunk, mert ér­tékelni tudjuk az amerikai helyzetkomikumot, megértjük a társadalmi iróniát és az öngúnyt is, de alapjában mégis olyan érzéssel ültünk a moziban, amivel az ember a legjobb eset­ben is legfeljebb egy cirkuszi előadásra megy. De azt se mond­hatjuk éppen véletlennek, hogy az új zsidó-amerikai szabad­ságeszme nemzeti hősének a zsidó Charlie Chaplint állították a tömegek elé. Soha, egyetlen németnek sem jutna eszébe ko­molyan hinni, hogy az amerikai filmeknek ez az ízléstelen bohóckodása jelenti egy nép igazi szabadságát. Roosevelt hollywoodi beszéde csak megerősíthet bennünket abban a hi­tünkben, hogy védekeznünk kell a fehér faj és általában min­den kultúrfajta ilyezi szellemi elfajzása ellen. Egyébként pe­dig, ha az ú. n. amerikai kultúráról beszélünk, akkor még egyet meg kell állapítanunk: egész Amerikának még ma sincs állami operaháza. A Metropolitan operát tőzsdések egy csoportja tartja fenn. Chicagoban is hasonló a helyzet. Más­különben pedig 130 millió ember úgynevezett kultúráját né­hány vándorszínész ápolja. Miközben az állítólag barbár Né­metország minden valamire való város, egy jó operaház és meg­felelő drámai színház fenntartására törekszik, addig a világnak ez a legnagyobb országa még csak meg sem próbálta, hogy legalább az alapköveit rakja le egy eljövendő kultúrfejlődés lehetőségének. Ami a nagy gondolkodókat, szobrászokat és költőket illeti hasonló a helyzet. Ezzel szemben az egész vi­lágot édeskés és hazug giccsművekkel árasztják el: amelyek talán tetszenek a Broadway emberkeverékének, aki azt hi­szi, hogy ezek a nevetséges kiállítású revüorgiák jelentik a szabadságot és kultúrát, az igazi kultúrember elölt azonban csak a roppant zuhanás tényét igazolják.

Roosevelt úr jól tudja, hogy neki is azon az úton kell halad­nia, mint amelyen Wilson haladt. Ezt az utóbbit is az amerikai nép akkor választottá elnökéül, amidőn megígérte neki, hogy békéről és szociális jólétről fog gondoskodni. Roosevelt úr is tehát a már előbb említett zsidókon kívül mintegy pokoli szimbólumaként a pillanatnyi világhelyzetnek - ugyanazt a zsidót választotta fegyverkezési programja diktátorául, mint elődje: az öreg Baruch Bernátot! Ezzel az Egyesült Álla­mok ipara ma ugyancsak zsidó spiclirendszer befolyása alatt áll és a becsapott amerikai népet ma ugyanazokkal a hazug­ságokkal csalják az Európa elleni háborúba, mint 1917-ben, el­feledtetvén, hogy Amerika végeredményben Európának köszönheti létét! Csakhogy London és New-York uralkodó zsidó és pénzhatalmasságai ma egyben tévedtek. Mi ugyanis nagyon jól tudtuk, mikor 1933-ban Németországban letörtük a zsidók uralmát, hogy ezzel magunkra zúdítjuk a világ zsi­dóságának feneketlen gyűlöletét. Ezzel a gyűlölettel azonban, - amennyiben ez bizonyos állami körökkel volt kapcsolatos - sok dolgunk közepette nem igen törődtünk. Így kellett viselkednünk, mert még meg volt a lehetősége annak, hogy e fölött a nagy zsidó világpolitika fölött előbb, vagy utóbb mégis csak győzedelmeskedik egyik-másik nép legsajátosabb érdeke. Így kellett tennünk, hiszen a lehetősége mégis csak fennállott annak, hogy Franciaországban, vagy Angliában felülkerekedjenek azok az erők, amelyek belátják a versaillesi békemű őrületét és elkezdik a küzdelmet az ellen az egész Európát magsemmisítő politika ellen. Ez alatt a húsz eszten­dő alatt minden államban valóban megfigyelhettük jó néhány bátor ember ilyen irányú tevékenykedését. De mi még ekkor sem akartuk elmérgesíteni a helyzetet azzal, hogy más álla­mot valamelyik zsidó miniszterét vagy más hasonló szemé­lyiségét támadjuk. Ezt átengedtük az előbb említett erők já­tékának, de mindig figyelemmel kísértük az eseményeket és minden eshetőségre felkészültünk, mert reméltük, hogy a többi népek is találnak majd valamilyen kiutat. Ehelyett azonban meg kellett érnünk, hogy a világ összes fővárosaiban új zsidó bojkott- és szennyirodalom nőtt naggyá ellenünk. Sőt sok kis állam is, amelyik bennünket állandóan fennhé­jázón ki akart oktatni - s nagyrészt még ma is szeretne ­mérték nélkül bocsátotta hirdetőoszlopait és kirakatait az el­lenünk irányuló heccpropaganda rendelkezésére. Ezeknek a nemzeteknek azonban, amelyek ezt tudták, sőt elősegítették, ma nincs joguk panaszkodni azért, mert területükön német csapatok állanak. És végezetül a zsidóság megfeledkezett ar­ról, hogy ma már nem olyan egyszerű a világot felsorakoztatni Németország ellen, mert a 14 évig tartó nemzetiszo­cialista harci időszak más nemzetek harci időszakává is lett! Azok a nemzetek, amelyek ma Németország oldalán állanak, belátták, hogy az ő igazi érdekeiket többé nem lehet össze­egyeztetni a zsidó és egyéb pénzhatalmasságok érdekeivel. És ahelyett, hogy Németország bekerítése sikerült volna a német nemzetiszocialista forradalom és haderő majdnem egész Eu­rópát egyesítette a zsidó és egyéb pénzhatalmasságok fenyegető hatalma elleni küzdelemben. Az 1940-es év azért ját­szott döntő jelentőségű szerepet az egész nagy népi világ­forradalomban, mert ekkor vertük tönkre a Rothschild köz­társaság csapatait, mert azóta vette birtokába visszaverhetetlenül a német hadsereg a La Manche csatornát és az At­lanti-óceán partvidékét és azóta vette védelme és oltalma alá az egész északi térséget.

Ezért lelt egy óriási átalakulás roppant háborújává az a háború, amelyet a német hadsereg Hitler Adolf vezetésével vív. Nemcsak a francia forradalom gondolatvilágát adja át a múltnak, hanem megállítja azt a tervszerű vérfertőzést is, amelyet a zsidóság és csatlósai immár több mint száz esz­tendő óta végeznek Európa népei között A zsidókérdést, mely 200 esztendő óta megoldatlan feladata az európai népeknek, a nemzetiszocialista forradalom mind Németország, mind egész Európa számára meg fogja oldani! És ha fölmerül a kérdés: milyen formában,  - erre a következőket válaszoljuk. Az utóbbi évtizedben igeit sok szó esett a zsidókérdés megoldását célzó zsidóállamról és a cionizmus jámbor emberek előtt még talán ma is ártalmatlan kísérletként szerepel, amellyel maga a zsidóság úgy látszik meg akarja oldani a zsidókérdést. A valóságban azonban sohasem létezett zsidó állam a jö­vőben sem lesz soha! A földgolyó többi népeitől eltérően .a zsidóság nem vertikális - tehát minden foglalkozási ágat felölelő – tagozódás, hanem ellenkezőleg horizontális réteg, amely a többi nép keblén belül a szellemi és anyagi áruközvetítő szerepét sajátította ki magának. Másodszor pedig a zsidóállam céljaira kiszemelt Palesztina egyáltalán nem alkal­mas arra a célra, hogy ott önálló államot létesítsenek. Túlságosan kicsi ahhoz, hogy 15 millió embert befogadjon, tehát már ezért sem alkalmas a zsidókérdés megoldására. Igaz, hogy a cionizmus tulajdonképpeni célja nem is a zsidóságnak egy államban való összefogása volt, hanem ma is egész más célokat hajszol. Palesztinában egy törvényes zsidó állam for­májában a tiszta zsidókból álló világközpontot akarták meg­valósítani, hogy aztán a nagy nemzetközi konferenciákon a zsidó nemzet képviselőt mint teljes jogú tárgyalófelek jelen­hessenek meg. Emellett Palesztinából egy, a Közel-Kelet ebben irányuló hatalmas gazdasági felvonuló terepet akartak alkot­ni. Harmadszor pedig ez a zsidó állam lenne hivatva betölteni a menedékvár szerepét, azaz a világ többi államaiból kiutasí­tott zsidók itt találnának otthont, hogy aztán új névvel, és új útlevéllel felszerelve olyan államban folytassák bom­lasztó munkájukat, ahol még nem voltak. Végül pedig egy­általában nem gondoltak arra, hogy a Németországban, Ang­liában, Franciaországban és Amerikában élő zsidók állampol­gári jogait csak a legkisebb mértékben is megrövidítsék. A zsidók ugyanis megtartották volna német, angol, francia, stb. állampolgárságukat és így közelebb jutottak volna a térnélküli zsidó államhoz: Palesztina lett volna a tiszta zsidó köz­ponti állam és a zsidó pénzarisztokrácia ott ült volna mégis minden más európai állam kormányrúdjánál. Ez az álom azon­ban már véget ért!

Most a mi feladatunk, hogy jól és alaposan átgondoljuk, hogyan és miként akarjuk elhelyezni a világ zsidóságát. Ez semmi esetre sem történhet meg egy önálló állam formájában, csak abban az elgondolásban, amit én zsidó rezerváció­nak nevezek. Reméljük, hogy a jövő államférfiai megtalálják a végleges megoldás módját és lassan-lassan bekövetkezik a zsidóság végleges letelepítése oda, ahol tapasztalt rendőri felügyelet mellett a zsidóságot rászoktatják arra a munkára, amit eddig ők csak a nemzsidók kötelességének tartottak.

Ennek a gyakorlati megvalósításáról, továbbá letelepíté­sére alkalmas helyről az utóbbi évek során természetesen so­kat beszéltek. Nem szükséges ezeket a részleteket újból meg­tárgyalnunk. A megoldás egy elkövetkezendő tárgyalás fel­adata lesz. Gondoljuk meg azonban a lépésnek a lényegét: a zsidóságnak minden európai államban úgyszólván határtalan uralma után mindezen államoknak milyen óriási átállítást kell majd keresztülvinniük, hogy ezt a zsidó fajt majd kétezer ­éves élősködés után száműzzék a kontinensről. Ez mutatja, hogy milyen óriási politikai és világnézeti forradalom az, amely ma Európában végbemegy. Itt mutatkozik meg a fascizmussal egyesült nemzetiszocializmus nagysága, amely egy régi kort zár le és egy új világot indít el a maga győzel­mes útján. Ez az új kor az élet minden kérdését mérlegre teszi és megalkotja egy jövendő élet követelményeit. A kér­dések középpontjában pedig a zsidókérdés áll, amelynek meg­oldása döntő feltétele Európa népei újjászületésének.

Így áll ma több vonatkozásában is világosan előttünk a zsidókérdés, mint a nemzetek tisztaságának problémája ami semmi egyéb, mint a sajátos nemzeti hagyományok szükségszerű védelme, mindazon népek előtt, amelyek még súlyt he­lyeznek kultúrájukra és jövőjükre. Ez pedig azok számára, akik a zsidó pénzdiktatúra alatt képtelenek megoldani szo­ciális problémáikat, egyelőre gazdasági probléma. Egyben azonban politikai kérdés is, mert igen sok államban még nem kristályosodott ki a zsidóság pénzügyi hatalmának a letörésé­re irányuló döntő akarat. Végezetül történelmi-világnézeti kér­dés is, amelyet akkor adtak fel az európaiaknak, amikor az első zsidó Rómába vándorolt. Ezek a problémák teljes egé­szükbe megoldásra kerülnek. Mi, nemzetiszocialisták pedig az eddigi kérdésiekre máris egyöntetűért azt feleljük: Németország számára akkor nyer megoldást a zsidókérdés, amikor az utolsó zsidó is elhagyta már a nagynémet életteret!

És most, hogy Németország minden vérével és népisége erejével egyszer és mindenkorra megtörte Európában a zsi­dóság uralmát, és. gondoskodott arról, hogy ne csak Német­ország, de egész Európa is megszabadulhasson a parazita zsidóságtól, most - úgy gondolom - minden európainak meg­mondhatjuk már, hogy Európa számára csak akkor nyer meg­oldást a zsidókérdés, amikor a legutolsó zsidó is elhagyta végre az európai kontinenst.

Teljesen mindegy, hogy egy ilyen programot öt, tíz, vagy húsz esztendő alatt hajtunk-e végre. Korunk közlekedési viszonyai elég fejlettek ahhoz, hogy az összes népek segítségével és közreműködésével ilyen nagyszabású áttelepítési ter­vet megvalósíthassunk. És meg is fogjuk valósítani a problé­ma megoldását, aminek szükségességét már harcunk első napján előre láttuk, - bár akkor még utópistáknak neveztek bennünket - s amit ma mint reálpolitikusok is vallunk. Ennek a kérdésnek a megoldásában mindén nemzet érdekelt. És a szenvedély minden erejével kell kijelentenünk: nem tűrhetjük tovább, hogy a zsidó nagytőke a maga mocskos uj­jaival mégegyszer beleavatkozzék akár Németország, akár pedig bármelyik európai nép ügyeibe. Nem tűrjük tovább, hogy a német városokban és falvakban német gyermekek helyett zsidó és néger basztardok szaladgáljanak. Nem tűr­jük tovább, hogy az európai népek ősi kultúráját zsidó újságírók fölényes hangon szidalmazzák és sárba rántsák. Nem tűrjük ezeket a dolgokat; mert különben semmivé válna ti­zennégy esztendős harcunk és nyolc éves építő munkánk, sőt az is megtörténhetne, hogy pár évtized múlva a régi méreg újra hatni kezdene. Ebben a tisztító munkában még Roose­velt úr sem tud bennünket megakadályozni, akárhogy fog is össze Baruchhal és ponyvagyártó filmzsidajaival. Ellenkező­leg épp ez a kihívás, amellyel a zsidó parazita szellem ma a maga számára akarja kisajátítani a szabadság gondolatát, új ellenállásra sarkalja a német karaktert. A világtörténelem legnagyobb katonai szervezete - Hitler Adolf hadserege ­- gondoskodik majd arról, hogy örökre és végképp végétvesse annak az őrült kísérletnek, amely a fehér fajt még egyszer a zsidó nagytőke szolgálatában Európa ellen akarja vonultatni. Mikor Schoppenhauer azt írta: „a zsidók hazája a többi zsi­dó”, akkor azt értette ez alatt, hogy a zsidó hatalmi törek­vések nem a földért, a rögért, a kultúráért és az államért dol­goznak, hanem azért hogy világgazdasági és világpolitikai vonatkozásban megteremtsék az összeköttetést a zsidóság egyes nagy parazita települései között. Hitünk hogy ez a háború a népek nagy biológiai tisztító forradalmát is jelenti és egy­szer majd azok a népek is belátják Németország igazát, amelyek ma ellenünk harcolnak és a háború végén rájönnek arra, hogy Németország ügye egyben az európai kontinens ügye is, a fehér faj ügye is; sőt a földgolyó minden kultúrfa­jának ügye is; mindazoké, akik kultúrájukért és állami létük­ért küzdenek. Így, ha majd egyszer józan ésszel felosztják ennek a földgolyónak nagy élettereit, reméljük megjön végre a népek számára a békének, jólétnek és munkalehetőségnek az a zavartalansága, amelyet évtizedekig a zsidóságnak soha ki nem merülő élősdi ereje rontott meg.

Ezért tekintjük mi ma is a zsidókérdést az együttes európai politika legfontosabb problémájának amelyet meg kell oldanunk és amelyet meg is fogiunk oldani. És nemcsak reméljük, de tudjuk is; hogy ennek az óriási tisztító munkának a végén Európa népei mind, valamennyien egy úton fog­nak haladni.

Nyitólap